Jogosítvány

Én itt komolyan azt hittem, kirúgnak, plusz még fizethetek is többhavi fizura valót, hogy megtérítsem a kárt. De nem. Amint elmúlt a röhögésroham (főleg nálam, mert nem hittem el, hogy ez lehetséges), megnyugtattak, kaptam egy másik motort és folytathattam a képzést. Nyilván remegtem újra felülni, de nem a félelemtől, hanem a várakozástól és vágyakozástól, hogy én uraljam a gépet, ne az engem.

Nem mondom, hogy ezek után minden varázsütésre megváltozott, mert nem, viszont lassan (nagyon lassan, baromira lassan) lépésről lépésre egyre jobb lett. (vagyis belülről ezt éreztem, majd Ákos rámcáfol 🙂 )

Finom ebéd szakította meg az első nap felénél a programot. Nagyon köszönjük az étket, Isteni volt.

Ezek után teli hassal vissza a motorra. (igazából nem is tudom már visszaidézni minden egyes pillanatát, mert annyi minden volt az új és érdekes és izgalmas)

Az tuti, hogy a nap végén nagyon fáradtan indultunk haza. Zsibogtak a végtagjaink. Az alkarunk görcsben, mert hiába mondták az instruktorok, hogy lazán tartsd magad, nyilván a kormányba kapaszkodtunk... Ez is a gyakorlattal és rutinnal alakul ki. Pedig mennyivel könnyebb lett volna már az elején hallgatni az okosabbakra 🙂

Alig vártuk, hogy eljöjjön a második nap, amikorra már "tapasztalt" motorosként közelíthettük meg a járgányainkat. Ja, nem. Csak szuperzöldfülűként. De másképp éltük meg 🙂

Egyre újabb és újabb, több és több információ érkezett. Gyakoroltunk. Az első kilométert is átléptük (nem röhögni, ez akkor egy mérföldkő volt és óriási büszkeség) Csak úgy rohant az idő. Újabb ebéd. (megint csak nagyon finom volt). Szinte elszomorodtunk, mikor újra visszatértünk az oktatóterembe a lezáró beszélgetésre. Ennyi volt? Ez nem maradhat ennyiben. Annyira elkapott a gépszíj, hogy hazafelé elkezdtünk motoros iskolát keresni (akkor még a Continentalnál csak őszre volt tervezve a sulikezdés)

Márciusban be is iratkoztunk. És megérkezett a Covid-19 miatti lezárás, bezárás, elméleti vizsgára való jelentkezés lehetetlensége. Itt kicsit megreccsentünk. Ez nem történhet meg! Meg akarjuk csinálni!

Amint nyílt lehetőség, azonnal kértünk időpontot. ÉÉÉÉÉS: az öröm az ürömben, hogy ezalatt az idő alatt sikeresen beindult a Safety-Hungary-s suli is, úgyhogy már át is jelentkeztünk. Nemcsak az ígéret szép szó miatt, hanem mert pontosan tudtuk: itt meg fogunk tanulni motorozni. Nekünk nem a papír, hanem a tudás volt a lényeg. Tisztában voltunk vele (főleg az én varázslataimmal), hogy nem lesz ez meg gyorsan, nem a legolcsóbb helyre jöttünk, de a tudásért hajlandóak voltunk áldozni, mind idő, mind anyagiak oltárán. Így visszagondolva sem döntenénk másképp.

Szóval én A2, Balázs A korlátlanra jelentkezett. Megismerkedtünk Pétervári Matyival (vezető oktató) és Tamással (jogsiért felelős mágus) is, szóval újabb két remek emberrel bővült a tudatunk.

Azt gondolom, magát a jogsiszerzést már nem fejtem ki az amúgy sem rövid beszámolómban ilyen részletességgel. (gondolom, ennél a pontnál már legalább felére csökkent az olvasók száma)

Matyi mérhetetlen és végtelen türelme következtében egyre kevesebb lefulladást produkáltam. Már szinte ritkaságszámba ment az eséseim száma. A bizonytalanság is halványult. Viszont a fantasztikus érzés, hogy haladok, az csak erősödött (jólvan, azért a rutinvizsga felkészülés alatti hármas pályán gyorsíts fel 45-50-re most is para, ha visszagondolok). Nyilván, az elején a kulcsfontosságú, hogy elindulni és megállni helyesen kell. Csak a fránya kuplungon azt a pontot érezni, na, az nem jött össze egy huzamosabb ideig. Roppantul élveztük a szlalomot, a csúsztatott szlalomot.

A jogsi-képzés része az Alap I, kétnapos tanfolyam, ahol már a finomságok is előjönnek (és megint nem csak az ebédre gondolok, az mindig jó). Egyre szűkebb ívben kanyarodás, testsúlyáthelyezés. Pallógyakorlat. Rácsos gyakorlat. Megállás és elindulás lejtőn (ez később jól jött a mélygarázsnál, legalább nem gurultam vissza) Csupa izgalmas feladat, jó hangulat, különböző tudású és szintű emberek. Ez is fantasztikus élmény volt. Nagyon jónak tartom, hogy a képzés része, mert ezen feladatokat egyébként csak forgalomban, akár saját káron tanulhatnánk meg. Így mégiscsak biztonságosabb volt.

Aztán tovább léptünk a rutinpálya feladatokra. Merthogy a tanulási folyamat nyilván vizsgával zárul, amit pedig a hatóság határoz meg. Itt jöttek képbe a mumusok: Indexelj, fejed fordul, gyorsíts, lassíts, válts fel... No, itt elgondolkodtam, biztos akarom? A válasz mindig az volt, hogy IGEN. Szóval, le kell rázni a bénaságom, és koncentrálni kell. De azt sem görcsösen. Próbáltam élvezni minden percét (nem mindig volt őszinte a mosoly) Biztosan gondolom, hogy versenyben vagyok a dobogós helyért a kivette a legtöbb órát rutinvizsgafelkészítőre címért. De ahogy említettem korábban is, egy percét sem bánom. Szerencsés vagyok, mert volt esős alkalom, volt sötét, nagyon meleg, hűvösebb... És egy augusztus eleji időpontra megkaptuk az időpontot rutinvizsgára. Előtte már több napig nem aludtam, annyira izgatott voltam. Az elméletre még jegyzeteket is készítettem. Mindenféle videot néztünk, hogyan, mit kell válaszolni, ha ez vagy az a kérdés merül fel.

Remegve vártuk az időpontot. (titkon reménykedtünk, hogy essen - de legalább szitáljon - mert akkor nem kell annyira felgyorsítani).

Akkor még Érden vizsgáztunk. Igazi kora őszi időpont volt. És szitált az eső. Nagyon kedves vizsgabiztosunk volt. Minden feltétel adott is volt, hogy sikerrel zárjuk a napot. Félig meg is történt. Merthogy annyira begörcsöltem magam, hogy alig bírtam megnyikkanni (tudom, hihetetlen azok számára, akik ismernek), és ezen annyira felhúztam magam, hogy rengeteg hibát vétettem, még a pályáról is lejöttem. Nyilván megérdemelt bukás. Ezzel csak az volt a bajom és tört el a mécses, hogy  a sikertelenségem beárnyékolta Párom hibapont nélküli sikeres teljesítését. Nem tudta megélni a pillanatot. Pedig támogattam benne. De tudat alatt is ráragasztottam a kudarcom. Ez nem maradhat ennyiben. Alig vártam az új időpontot. Még többet gyakoroltam. Nem is értem, hogyan hibázhattam. Hiszen szinte csukott szemmel ismertem a pályát, a feladatokat. A stressz egy szemét kis manó odabent... Szerintem, nincs olyan instruktor, aki nem szenvedett volna velem a rutin gyakorlón - innen is bocsi és nagyon köszi Srácok! Mindenkitől rengeteget tanultam.

Az új időpont is eljött. Csodák csodájára - csak, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót  - sikerrel teljesítettem, meglett a rutin.

Azt gondoltuk, a nehezén túl vagyunk. Mindaddig, míg a következő Kozma utcai látogatásunkkor azt nem halljuk Matyitól, hogy akkor ott azon mellényeket tessék felvenni, itt a rádió, és irány a forgalom. Nyilván tudtuk, hogy eljön ez az időpont, és ezért csináltuk az egészet, ettől függetlenül a merev görcs állt belénk. Komolyan? és ha elesek? Meghalunk, mind meghalunk - kb ez lehetett ránk írva.

És megvolt az első kigördülés a kapun! Óriási izgatottság, a félelem is inkább csak az ismeretlen terep és feladat miatt volt. Végig görcsben haladtunk. Félidőben meg is álltunk egy kicsit egy parkolóban, hogy értékeljük az addigiakat. És itt érzem megint azt, hogy nagyon jól döntöttem, hogy én A2, Balázs A jogsira jelentkezett, mert tudtunk együtt menni a forgalomban. És ezt is együtt éltük át. Fantasztikus élmény volt. Mikor visszaértünk a Kozmába, csak ültünk még fél órán keresztül legalább és ömlengtünk, hogy mennyire jó volt és mikor jöhetünk újra. Közben folyt a rutinpályás gyakorlás, ott is voltak már ismerős arcok.

Próbáltam nyugtatni őket, hogy a rutinpálya semmi, még bukás után is így gondoltam. Az a baj, pont, mint az érettséginél. Aki előtte áll, annak élete legnagyobb kihívása. Aki már túlvan rajta, csak nevet az aggodalmaskodó arcok látványán , hogy ugyan már, sima liba. Még ezek tudatában is csak azt mondtam, hogy ne a rutintól "féljenek", hanem, ha ki kell menni az utcára. Mert ott már mindenhonnan jöhetnek és mindenféle járművel.

Szóval, a tőlem  már megszokott stratégiával, kb. 3x annyi forgalmi óra után, Matyi a beleőszülés után a haját is kezdte eldobni (ne haragudj Matyi). Mivel nem volt forgalmi látásom, belementem olyan helyzetekbe, amik járhattak  volna komoly következményekkel is. Szerencsére (Isten és Matyi közbenjárásával), nem történt semmi gond. Az éles és vészes helyzeteket a motoron másképp érzékeltem, mint ő a kocsiban. (pl. záróvonalon elém vágó terepjárósra nem voltam felkészülve) Néha még mindig sikerült lefulladni, mert annyira gyorsan akartam volna indulni, hogy nem sikerült. De a forgalmi órák nagyon jók voltak! Ha lehetett fokozni az élményt, akkor itt mind megtörtént.

És eljött a vizsga időpontja. Nem is ömlengek. Megbuktam. (micsoda meglepetés, igaz?) És megint csak saját magam miatt. Figyelmetlenség. Minden idegszálam teljesíteni akart, ezért a zsigertevékenység nem működött. De nem éltem meg kudarcként. Csak megint azt, hogy utánam indult közvetlen Balázs vizsgázni és szegény azzal a tudattal ment, hogy nekem nem sikerült. Na, bumm, még egy csomag a vállára. Bíztam benne, hogy ki tudja ezt kapcsolni. És be is jött. Csont nélkül bezsákolta. Szeptember elején megszerezte a jogosítványát! Annyira büszke voltam rá! Ő megint csak azt mondta, majd örülünk, ha mindketten teljesítettünk. Ezen jól felszívtam magam. Minden egyes gyakorlási lehetőséget kihasználtam (kivéve, mikor a migréntől megmoccanni sem tudtam ). A következő vizsgaidőpont egy hónappal később, október 12-én volt. A korábbi alkalomhoz képest, itt nem egyedül, hanem párban motoroztunk. A gyakorlásokon ezt megszoktam, vizsgán viszont még nem volt ilyenem. Szakadó eső. Hideg. Na, gondoltam, ez lesz az én napom. Mert, ha minden körülmény adott, az túl könnyű, úgy nem sikerül. Ha bármi belezavar, akkor sima ügy.

És valahogy így is lett. Mosolyogva indultunk, úgy is értünk vissza. Végig nagyon jó élmény volt. (fogvacogva szállítunk le a mociról a végén, annyira hideg volt, de az élmény és adrenalin csak hajtott)